Tibi macival nem unalmas az élet, tényleg mindig történik vele valami - leginkább persze eltűnik. Ezúttal azonban egy apróbb galibát okozott kis gazdáinak.

Dani, Szoni és Tibi, a mackó, szánkózni mentek. Egy magas domboldalt néztek ki maguknak a templom háta mögötti részen. Ahogy azonban lefelé csúszkáltak a lejtőn, egyszer csak Tibi azt javasolta, most hagy irányítsa ő a szánkót. Átvette hát Danitól az irányítást.

Dani mindig ügyelt arra, hogy nehogy nekimenjen a szintén szánkózó gyerekeknek, vagy nehogy ledűtse a hóembereket, amiket a lejtő aljában építettek.

De amikor Tibihez került a szánkó zsinórja (mondjuk úgy, a gyeplő), ő bizony nem volt ennyire figyelmes és az egyik lecsúszáskor épp egy hóembernek ütközött. A nagy testű, három golyóból álló emberke szétzuhant. A gyerekek pedig mérgesek lettek és már hógolyókkal meg akarták dobálni Danit és Tibi macit, de ő hősiesen eléjük állt.

- Figyeljetek! Ne legyetek ránk ennyire dühösek. Azt hiszem, veletek is megesett már, hogy véletlenül valami rosszat csináltatok! Engedjétek, hagy tegyük jóvá azt, ami történt.

A gyerekek nagy nehezen megenyhültek.

Dani építeni kezdte Tibivel a hóembert. Később még egy gyerek csatlakozott hozzájuk. Végül a többiek is újra munkához láttak. Együtt, közös erővel egy még hatalmasabb hóembert tudtak felépíteni.

- Hát Dani, ez a hóember még szebb lett, mint a korábbi volt! - mondták a gyerekek. - Rendes vagy, hogy segítettél nekünk.

Ütögették meg Dani vállát közösen, mire Dani szerényen csak így felelt:

- Még jó, hogy Tibi is velem volt. Ha ő nem okoz galibát, nem dőlt volna össze a hóember és nem lehetett volna egy még szebb hóemberetek. Minden rosszban van valami jó!

Ezen aztán mindannyian nevettek.

Tibi maci szokásához híven hétalvó volt ezen a téli napon is. Amikor épp egyik oldaláról akart a másikra fordulni, kis barátja, Dani keltegetni kezdte.
- Gyerünk, ki az ágyból! Nézz ki az ablakon! Leesett az első hó, menjünk azonnal szánkózni, hócsatát vívni.
De Tibinek semmi kedve nem volt.
Erre aztán már Anya is nógatni kezdte, beígérve, hogy ha kikászlódik végre, akkor kis gazdájával együtt elmennek a hócsata után egy forró csokit meginni a cukrázdába.
Tibi felkelt hát, de nem nagyon akaródzott neki öltözködni. Végül amikor már minden ruhadarab, még a sál meg a sapka is rajta volt, akkor jutott eszébe a fogmosás. Nosza hát levette újra a cipőt és a sapkáját is magáról és a fürdőszobába ment.
Már az egész család türelmetlenkedve várta, Tibi végre elkészül-e valahára.
De úgy tánik, ez nem Tibi napja volt aznap. Az első körben, ahogy kilépett a házból, máris hasra vágta magát. Fájt mindene és alig bírt elindulni, így aztán gyorsan fel kellett ültetni a szánkóra a gyerekek mellé, nehogy újabb baja essen.
A szánkózáskor már jobb kedvre derült. Sőt a hóember építésből is kivette a részét. A leginkább pedig akkor pirosodott ki az arcocskája, amikor a hócsatára került a sor.
Jól megdobálta a gyerekeket, de Anyát és Apát sem hagyta ki a mókából.
A család annyira belefeledkezett a játékba, hogy aztán fel sem tűnt nekik: Tibi egy jókora hókupac alá került. Bizony, ez hiába: nem a kismackó napja volt.
Sőt a család annyira nem vette ezt észre, hogy ott is hagyták őt a domboldalon, a hókupac alatt.
Csak amikor hazaérkeztek, akkor vették észre, Tibinek nyoma veszett.
Gyorsan visszafutottak és mint tűt a szénakazalban, úgy keresték a játékmacit. És egyszer csak, amikor már végképp feladni készültek, egy kedves kislány, aki szintén ott szánkózott, odafutott hozzájuk Tibivel.
- Nem ti hagytátok el véletlenül? Nagyon aranyos maci, ha nem kell befogadom én!
- De bizony, Tibi maci az enyém. Köszönm, hogy visszaadtad nekem! - válaszolta Dani és örömmel ölelte magához a folyton elkószáló kis jószágot.

- Jó reggelt, Zsuzsika, kicsi álomszuszék! Menjünk el sétálni! – nyitotta ki a gyerekszoba ajtaját apa.
- Nem, ma nem akarok! – mondta álmosan Zsuzsika, és magára húzta a takarót.
- De, apa mutatni fog neked nagyon szép helyeket! Kapd magadra a ruhácskáidat és induljunk – kérlelte lányát apa.
- Akkor megyek veled, ha útközben kapok majd málnaszörpöt is – válaszolta a kislány.
- Jó, akkor indulás! – egyezett bele apa és megkérte anyát, segítsen neki lánya öltöztetésében.

Pár perc múlva anya már útnak is indította őket:- Ebédre haza gyertek! – kötötte a lelkükre.

Apa és Zsuzsika elhatározták, hogy ma nagyon nagy túrát tesznek a környéken.
Elmentek először a nagy gémeskúthoz, át a patakon, végig a mezőn.

A gémeskútnál most nem volt senki, de Zsuzsikának nagyon tetszett a régi kút, rákönyökölt a kávájára és onnan kiabálta bele a nevét, miközben apa arról mesélt neki, hogy ebből a kútból tarka tehenek szoktak inni.
A csorda azonban most már a legelő túlsó végén hűsölt, ott kopasztották le a frissen nőtt füvet. Reggeli útjukat most a frissen gőzölgő tehénlepények jelezték.

Aztán tovább mentek, a méhész bácsi háza mellett, ahol a kertbe kihelyezett kaptárakba most is rengeteg méhecske gyűjtötte szorgosan a mézet. Döngicsélésük betöltötte az egész környéket. A méhész kutyája azonban jól megugatta őket, így a kirándulók megszaporázták lépéseiket.

A domboldali bisztróba mentek, ahol Zsuzsika megkapta a beígért málnaszörpöt, apa meg felhörpintett egy kisfröccsöt és közben arról beszélgettek, hogy itt ünnepelte nemrégiben apa és anya a 6. házassági évfordulóját. Jót mulattak, még cigányzenére táncoltak is.

Innen a boszorkányoshoz mentek. Ez egy nagy, vízmosta völgy volt, hatalmas fákkal. Apa elmondása szerint itt éjjelente boszorkányok gyűltek össze, seprűnyélen lovagolva, s mindenféle bájitalt főztek.

A völgy hideg, vizes levegőjében, érezni lehetett a boszik tegnap éjjel főzött kotyvalékainak páráját, a fák susogásában pedig még hanguk foszlányait is felfedezni vélte a kislány. Zsuzsikának még a háta is beleborzongott, amikor széttekintett az árnyas sötétben.
- Menjünk gyorsan innen! – kérlelte édesapját.

Aztán a homokbányához mentek. Itt az MHSZ lövészei gyakoroltak és Zsuzsikáék távolról nézték őket, ahogy sorra beletaláltak a céltábla közepébe a mesterlövészek.
- Ügyes bácsik! Apa engem is megtanítasz lőni?
- Talán egyszer, ha majd nagyobbacska leszel, eljövünk ide gyakorolni mi is.

A homokbánya oldalában lila és fehér foltokban nőttek az ibolyák, amelyekből jó nagy csokorral szedtek a kis kirándulók, az otthon főzőcskéző anyának.

Hogy a virágok el ne hervadjanak, gyorsan hazafelé vették az irányt, vissza a kis hídon át, a városba.

Anya otthon már várta őket a meleg ebéddel. Húsleves volt csigatésztával és rántott hús, sült krumplival, amint apa és Zsuzsika is nagyon kedvelt.
De egy ilyen jó nagy délelőtti séta után nem csak hogy elfogyott tányérjukról a nagy adag, de mindketten még repetáztak is.


Nyúlapó másnap újra csak az erdő szélén sétálgatott, hogy némi rágcsálnivalót keressen magának, és családjának, amikor megint valami zajt hallott. Ezúttal azonban nem rettent meg a felé guruló narancstól, hanem a narancs előtt szökdécselve ment tovább az úton. Eltökélt szándéka volt kideríteni, hogy mi is lehet az. Főleg, hogy tegnap úgy kinevették a családtagjai.
– Nem félek tőled! Nem félek! – ismételgette, miközben hátrafelé tekintgetett. – Tegnap kinevettek miattad, de ma utána járok, ki is vagy te!
A nagy narancs ekkor lassított, már nem gurult olyan gyorsan.
A Nyuszi meg felbátorodott és egyre közelebb lépett ahhoz a guruló valamihez. És akkor látta, hogy Apa az. Már nem félt, mert Apa barátságos fickónak néz ki, még egy Nyuszi szemében is.
– Ó, hát ez egy ember – jött rá a talányra Nyúlapó. – Ez a guruló valami, meg nem lehet más, mint az, amit az emberek autónak hívnak.
Amikor Nyúlapó minderre rájött, integetett Apának, majd elégedetten ugrált tovább az erdő felé, hazafelé a családjához. Vitte a híreket és ezúttal már otthon sem nevették ki.


Nyúlapó egyik nap az erdő szélén sétálgatott és némi rágcsálnivalót keresett magának és a családjának.
Ahogy ott ment, mendegélt, egyszer csak valami zajt hallott a háta mögött.
– Mi lehet az? – fordult hátra, amikor meglátott egy hatalmas guruló narancsot. Uccu neki, több se kellett Nyúlapónak, beugrott a bokorba és onnan nézte végig, amíg az a nagy narancs elgurul mellette. Aztán hazament és elmesélte családjának, mi történt vele. De otthon csak nevették: – Még hogy guruló óriási narancs! Hiszen olyan hatalmas narancs nem is létezik! – mondták neki. De Nyúlapó csak tovább hajtotta igazát és szomorú volt, hogy nem akartak hinni neki.
A történetnek azonban van egy másik nézőpontja is:Apa, Anya, Nagyapa, Dani és Szonja a narancssárga autóban ülve robogtak a nyaraló felé, amikor az Öreghegy kacskaringós útjain egyszer csak egy ácsorgó nyuszit vettek észre.
Apa és Anya lelkesen mutatták a gyerekeknek a nyulat, de a nyuszi olyan gyorsan elfutott, hogy Dani és Szonja már hiába nyújtogatták a nyakukat, nem láthatták őt.
Ekkor találta ki Dani a fenti mesét, amit azóta is sokat emlegetünk.

Tibimacis mesék máshol.
Nagy öröm és megtiszteltetés ért bennünket, mert kettő mesénk is felkerült egy honlapra. Persze szokás szerint nem nyertünk semmit, csak az erkölcsi dicsőség, de akkor is.:)http://kooperativ.hu/kedvenceink/ujmesek.htm http://kooperativ.hu/kedvenceink/masmesek.htm

Tibi macinak van egy kis barátja, Edő.

Kérem nem Ede! Hanem így, nemes egyszerűséggel: EDŐ a neve.

Ő a Szonja macija, de gyakran barátkozik Tiborral és sokat játszanak, buliznak együtt Danival is.

Edő egyszer hatalmas utazásra indult: egészen a Budagyöngyéig ment világot látni. Ott aztán a püspöki hivatalban annyira jól érezte magát, hogy ott is maradt.

De: jó és kedves emberek közé került, akik gondját viselték és minden nap adtak neki enni meg inni, meg betakargatták őt éjszakára puha takaróval, elimádkozták neki az esti imádságot, egyszóval Edőnek mindene megvolt, amit egyébként kis gazdasszonykájától otthon is megkapott volna.

Edőnek tetszett a szíves vendéglátás, de aztán már honvágya lett, hiányzott neki gazdája, így köszönetet mondott mindenért és hazautazott a családjához.

Szonja tárt karokkal várta:


Édes kicsi mackóm, hát itt vagy?! Hiányoztál nekem! - mondta neki.


Gyere, adok egy puszit!



Megölelgetlek! - így szeretgette a megérkezett mackót Szonja.
Edő ezután látszólag boldogan élte tovább mindennapi életét Szonjával.

Naponta elkísérte őt a bölcsibe, ott volt vele, ha a kislánynak valami baja, öröme volt. A nyughatatlan medve azonban egyre többet gondolt az egyszer megkóstolt szabadságra.

Nap mint nap elmaradt valahol: hol a bölcsiben aludt, hol a közértben dobta magát a földre, máskor meg az utcán szaladtak vissza vele kis gazdájához az emberek.

Aztán egyik nap, amikor Anya nem figyelt eléggé, végleg meglógott Szonjától. Valahol a bölcsőde és a lakás között, félúton lépett olajra.

Azóta pedig szabadon él és kóborol Kőbánya utcáin, a Szent László tér parkjában.

De még az is lehet, hogy új gazdát keresett magának, aki jobban vigyáz rá?! Ki tudja!

A lényeg, hogy immáron semmi sem állíthatja meg őt, elment végleg tőlünk és a maga útját járja és már jó emberek sincsenek, hogy visszahozzák nekünk.

Élj boldogan, drága kis Edő maci!

Daninak eljött a negyedik születésnapja, május 20-án. Tibi maci is készült a neves alkalomra. Ő egy könyvvel lepte meg kis gazdáját. Daninak egy bibliai szereplő, Dániel próféta életéről szóló könyvvel kedveskedett.

Nagy örömmel kezdték el együtt olvasni a könyvet. Beletemetkeztek a történetbe.

Megtudták, hogy Dániel milyen istenfélő ember volt, aki még az oroszlánok barlangjában sem félt, hanem bízott abban, hogy Isten az utolsó pillanatban is képes lesz őt megmenteni.

- Köszönöm macikám neked ezt a kedves kis könyvet!
Azóta Dani sokszor felolvasást tart a könyvből, hol macijának, hol anyának, hol a huginak, Szonjának olvas belőle.

Egyik nap a rontom-bontom Pityusz és a verekedős Szabolcs rátámadtak Danira az óvodában. Kötekedtek vele, nem akarták átadni neki a biciklit, és lökdösni kezdték Danit.
Dani ezen nagyon meglepődött, mert ő nem szereti a verekedős gyerekeket és tudja, hogy verekedni csúnya dolog. Fájt neki, ahogy ráncigálták és ütögették, ezért sírni kezdett.
Hamarosan azonban Kati néni szétválasztotta a fiúkat, és vigasztalni kezdte az akkor már síró Danit.
Anya ekkor érkezett pont az óvodába. Dani nagyon örült anya érkezésének és elpanaszolta neki lelki és testi fájdalmait. Anya megvigasztalta Danit és úgy döntöttek, minél hamarabb a pogácsás pék bácsihoz mennek és vesznek pár kakaós csigát, a szomorúság enyhítésére.
Így is lett. A séta után aztán hazamentek, ahol estig folyt a játék Szonjával. Vacsora és fürdés után, lefekvéshez készülődve, Dani keresni kezdte kedvenc játék mackóját, Tibit.
A sárkány biztosan nem rabolhatta el, hiszen azt korábban már legyőzte Dani a kardjával, így hát gondolkodni kezdtek, hová is tűnhetett Tibor.
Hamarosan rájöttek, hogy Tibi maci bizony az oviban maradt, egy egész éjszakára.

Dani először sírni kezdett és hívogatta Tibit, hátha a maci meghallja őt és hazarepül onnan, de mindhiába: Tibi be volt zárva az óvoda négy fala közé, s meg kellett várni a reggelt, hogy kiszabadulhasson onnan.
Dani nehezen tudott csak elaludni, folyton az járt a fejében, mi lehet szegény Tibivel.
Másnap anyával mentek az oviba, ahol Tibi még mindig békésen aludt Dani váltós ruhái között. Úgy tűnt, ő cseppet sem bánta, hogy ott kellett aludnia, hiszen a jó meleg kuckóban még csak akkor nyitogatta szemeit és csámcsogva, nagyokat nyújtózott.
Ám amikor megpillantotta Danit, boldogan mosolygott rá és nyomban oda is bújt kis gazdája ölébe.

Tibi maci Budapesten élt kis barátjával, Danival.
Dani minden nap sétálni vitte kedvenc mackóját, hogy ő is friss levegőn legyen, és nagyra nőjön.
Történt egyszer, hogy Dani délutáni alvás után kézen fogta Tibit és maga mellett lóbálva, a sétány felé vette az irányt.
Tibi maci jobb karja azonban beleakadt az egyik út melletti, drótkerítésbe

és ó, jaj, ahogy Dani kicsit megrántotta, azon nyomban ki is szakadt.

Dani elsápadt, sírni kezdett és jajveszékelt, mi lesz most az ő drága mackójával.
Anya azonnal a segítségére sietett és azt tanácsolta, menjenek gyorsan haza, hogy vissza tudja varrni a mackó karját.
Így is lett. Tibi maci keze gyorsan a helyére került, és hála anya gondosságának, finom, apró öltéseinek, szebben illeszkedett a helyére, mint új korában.

Dani azonban továbbra sem nyugodott meg teljesen.
- Anya – fogta kérlelőre a dolgot. – Kérlek, hívjuk ki a Gecsei doktor nénit, hogy vizsgálja meg a macit. Ha ő is azt mondja, nincsen már semmi baja, akkor megnyugszom.
Ezért aztán kihívták a doktor nénit, aki hamarosan meg is érkezett.
Alaposan megvizsgálta Tibit és megállapította, hogy Tibi mackó egészséges, mint a makk, kutya baja sincsen már. A karja tökéletesen működik.
Dani most már valóban megnyugodott, mert bízott a doktor néni szaktudásában és gyógyító erejében.
Azóta azonban mindig nagyon vigyáz, nehogy Tibi karjának valami baja essen, és nem lóbálja maga mellett a játék mackót, hanem szorosan magához ölelve viszi őt az utcán.

Esett hétfő reggel az eső, ezért Dani a kapucnis dzsekijét és a kis vízhatlan bakancsát vette fel. Aztán apa a Miki egeres esernyőjét is a kezébe nyomta, nehogy elázzon út közben, és úgy indultak el az óvodába, ami a Halom utcában volt.

Dani mérges volt, nem szerette az esős időt. A rossz időben azért némi örömet okozott az, hogy ha apa nem figyelt, egy-egy óvatlan pillanatban bele-bele toccsantott az egyre duzzadó pocsolyákba.
Az oviban társasjátékkal, autózással telt a nap. Eljött az alvás ideje.
Dani hiába kereste Tibi macit,
nem találta sehol. Az óvónők végül rájöttek: Dani már reggel sem hozta a mackóját, különben rendben ott lett volna a szekrényében Tibi.
És hogy hol volt eközben Tibi mackó?
Bizony ő otthon volt, a Liget utcai lakásban.
És mit csinált Dani barátja nélkül Tibi mackó?
Hú, hát bulizott!
És kikkel bulizott?
Hát az ő mackó barátaival!

És mit csináltak a táncon és a mulatságon kívül ezek a jósaládból származó macik?
Jót ettek!
Hogyhogy?
Szonja főzött nekik, mindenféle finomságot:
és jóltartotta a társaságot.
Volt, akinek még repeta is jutott!

Daninak tehát nem kellett aggódnia, mert Tibor nem volt magányos, feltalálta magát.
De mindketten rendkívül örültek annak, amikor Dani végre hazaérkezett, nyakon nyalábolta Tibit és magához ölelte őt.

Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy Tibi maci. Kis gazdájával, Danival Budapesten élt, egy kedves kis házban.

Egyik nap azonban Dani hiába kereste őt, a mackó eltűnt.
Az egész lakást átkutatták Anyával, de a maci nem került elő.
Aztán egy rejtélyes üzenetet találtak Dani ágyán:

- Hű, egy sárkány rabolta el a mackót - kiáltott fel Dani és Anya egyszerre.

Az egész szobában érezni lehetett kénbűzös leheletét, amit maga mögött hagyott.
Egy valóban félelmetes sárkány tartja fogva most Tibit!
Ez borzasztó!

Dani ezért nem is tétovázott tovább, azonnal útra kelt és követte a sárkányszagot.
A bűz lefelé vezette őt, egészen a sötét pincébe.
Daninak minden bátorságát össze kellett szednie, hogy lépkedjen a lépcsőkön.
Még szerencse, hogy nála volt a csodakardja, így annyira azért nem félt.

Az alsó pinceajtónál azonban megállt és hangosan így kiáltott:
- Gyere ki te sárkány, hagy vágjam le a fejedet!
A sárkány, amikor hallotta a hangot, kíváncsi lett, ki lehet ez a pimasz alak, aki csak így meg meri őt szólítani.
Kinézett hát a pince ajtaján.

Dani erre előkapta a kardját és maga elé tartva vagdalódzni kezdett fele.

A sárkány visszahőkölt, és tüzet okádott Danira.
Dani azonban ügyesen tovább támadott.

A harc egyre keményebben folyt.
Végül a sárkány eldőlt, Dani pedig szíven szúrta őt.

Majd még a fejét is levágta.

Aztán bement a pinceajtón és kiszabadította a fogságba esett éhes Tibi mackót.

Aznap Tibinek nagyon jó dolga volt.
Extra ebédet kapott és Dani el sem engedte volna őt egy percre sem.

Azóta is féltőn szereti a kis plüss macit és vigyáz rá, jó gazdájaként.

Itt a vége, fuss el véle, a mesének most lett vége!

Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer két varangyos béka. Egy anya béka és egy apa béka. Ők tulajdonképpen a szomszédban éltek, ott voltak a szüleik és a gyerekeik is, de szerettek csavarogni és ilyenkor mindig a Daniék nyaralója mögött felhalmozott kövek alatt bújtak meg pihenni. Amikor rekkenő hőség volt, ők általában ott élvezték a kövek alatt meggyűlt harmatcseppek és esővíz hűsítő nedvességét.
Egyik nap azonban Apa felfedezte őket. Apa ugyanis ezekből az összegyűjtött, úgynevezett zsalukövekből szerette volna a ház fürdőszobájának alapját felépíteni, ezért amikor elmozdította őket, a két béka ijedten bámult rá.

Apa is picit megijedt tőlük, mert hallott arról, hogy ezek a békák bizony szembe pisilik a betolakodókat. Nem nyúlt tehát hozzájuk, csak nézte őket. A két béka is farkasszemet nézett vele.
Aztán Apa szólt Daninak, hogy ha akar békákat látni, most jöjjön oda azonnal. Mire azonban Dani odaért a két béka már tovább ugrált, egy másik kő alá. Dani nyomon követte, hová ugráltak a békák, majd egy kis bottal piszkálni kezdte őket, szerette volna újabb ugrálásra késztetni őket.
De aztán Nagyapa ott termett, és egy lapátra rátette az anya békát, aki bár le akart ugrani a lapátról, mégis sikerült őt Nagyapának átdobnia a szomszéd kertbe. Anya béka tehát a szomszédos bokrokban landolt, ott, ahol családja többi tagja is lakott.
Aztán Nagyapa fogta a lapátot, és az apa békát is rátette. Apa béka kapálódzni kezdett, még jobban, mint az anya béka, és majdnem Dani nyakába repült. Nagy volt az ijedelem, a békák is féltek, de Dani is borzongott annak a gondolatától, hogy esetleg apa béka a nyakába szökell, és ott köt ki. Végül apa béka is a szomszédban ért földet.
A szomszédban azonban a békacsalád tagjai, nyomban rokonaik védelmére keltek. Egy nagyapa béka egyenesen a mi Nagyapánk felé tartott és fenyegetve vartyogni kezdett.

- Ne bolygassátok meg a családunkat, ti semmirekellők – fújtatta a nagyapa béka mérgesen. – Mi jogon intézkedtek ti itt? Mi már sokkal régebb óta lakunk itt, ezen a területen, mint ti!
Erre aztán már Dani sem maradt rest. A mi Nagyapánkat meg szerette volna óvni ettől a kellemetlen támadástól, és a nagyapa béka felé indult, hogy közelebbről is megnézze őt, és tárgyaljon vele. Az öreg béka azonban megijedt Dani lábdobogásától és fenyegető fellépésétől, ezért inkább jobbnak látta, ha egy gyors hátra arc után mégis csak visszaugrál a bokorba.
Így történt az, hogy a szomszéd békák többet nem mertek odamerészkedni a mi hűs köveinkhez, hanem inkább a saját kis bokraikban maradtak.

Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer két süni. Egy kisfiú süni és egy kislány süni.

Ezek kirándulni mentek az erdőbe, majd ahogy mentek, mendegéltek, egyszer csak egy kis kedves kertbe érkeztek.

A kert telis tele volt gyümölcsfákkal, amik roskadoztak a finom gyümölcsöktől és még gilisztákat és apró rovarokat is találtak, amiket uzsonnára meg is csemegéztek. Aztán hazafelé vették az irányt, vissza az erdőbe. Ám ekkor, hirtelen, egy nagyon mély árok szélére érkeztek.

A kisfiú süni figyelmetlen volt és belepottyant a gödörbe. Jajveszékelni kezdett.

A kislány süni segíteni akart neki, de sajnos ő is megcsúszott a gödör szélén és társa után pottyant.

A két süni kétségbeesve kereste a kifelé vezető utat. Mentek jobbra, mentek balra, de mindenütt csak falba ütköztek.

Eltelt két nap és a két süni egyre fáradtabban keresgélt. Már vonszolni is alig bírták magukat. Nagyon szomorúak voltak, hiányoztak nekik a társaik. Egyszer csak megjelent Apa a gödör szélén.

Észrevette a két sünit, de nem tudta, hogy segítsen rajtuk, ezért szólt Péter bácsinak, hátha tanácsot tud neki adni.

Nem merték megfogni az állatokat, nehogy kárt okozzanak bennük. Meg persze féltek a sünik tüskés bundájától is. Ezért aztán úgy döntöttek, hogy egy deszkát tolnak a gödörbe, amin a két süni, mint egy járdán, fel tudott iszkolni. Így szabadult ki a gödör fogságából a kisfiú süni és a kislány süni, akik azóta már újból visszatértek az erdei lakásukba.

Danika, miközben készült a mese, megörökítette Péter bácsit, az egyik óriás sünivel: